Remington ACR – cikk

2011 áprilisában az NRA (National Rifle Association) a Remington ACR-t (Adaptive Combat Rifle avagy „testre szabható harci puska”) választotta az év gépkarabélyává. Várható tehát, hogy a fegyver olyan rossz nem lehet, de mitől lesz egy karabély jobb, mint az összes többi? (Pláne, hogy nem Kalasnyikov!) Mitől testre szabható – és mi is az a „harci puska”? És mi köze mindehhez a Remingtonnak (másként fogalmazva, hová tűnt a Magpul Masada?)

A döntés jobb megértéséhez érdemes visszamennünk a hidegháború végéhez, amikor is a történelem végét (copyright by Fukuyama) ünneplő társadalmak elsőként a feleslegesnek tűnő kézifegyver-fejlesztéseket (pl.: G11) állították le, mintegy a béke első osztalékaként. Aztán hamarosan kiderült, hogy a történelem vége helyett a civilizációk összecsapásának korát éljük (copyright by Huntington), ahol a lövészkatonák, s vele fegyverüknek, a gépkarabélynak vagy – erre még visszatérünk – a harci puskának a szerepe megnövekedett, ahogy az elvárások is. Ennek ellenére, a hatalmas hidegháborús készletek megléte, a nulláról induló új fejlesztések rossz ráfordítás-haszon aránya eddig meggátolta gyökeresen új konstrukciók széles körű elterjedését (pl.: OICW, XM-8). A revolúció elmaradt – az evolúció azonban folyamatos.

Ennek egyik legszembetűnőbb eleme a testre szabhatóság, a modularitás. Miről is van szó? A modern lövészraj a jelenkor sajátos, aszimmetrikus konfliktusaiban autonóm módon tevékenykedik, igen sokfajta (járőrözés, erődemonstráció, felderítés, elfogás, túszmentés, személyvédelem, lefogó tűz, megsemmisítő tűz, járművek elleni harc, fedezékek elleni harc, közelharc, távolharc) feladatot látva el, melyek hagyományosan specializált fegyver- és csapatnemeket, más-más fegyvereket igényelnének. Ehelyett a gépkarabélyokra, az azokon elhelyezett szabványosított adapterekre (kulcsszó: Picatinny-sín) lehet felszerelni azon tartozékokat (pl: lámpa, lézeres irányzék, elektrooptikai irányzék, távcső, éjjellátó, első markolat, gránátvető, villaállvány), melyek segítségével a fegyver a harcfeladat, és persze a felhasználó igényei szerint módosítható, egyes feladatokra optimalizálható. Ez a képesség a fejlett világban általánosnak mondható, ami öröm a katonáknak, a kiegészítők gyártóinak, és rémálom a logisztikusoknak (gondoljunk csak a különböző kütyük tartalékelem-igényére!), no meg a pénzügyeseknek.

Az evolúció másik mozzanata egyfajta „gépkarabély-világsztenderd” kialakulása. Az M-16/M-4 kontra Kalasnyikov-vita kommentelői elfeledkeznek arról, hogy zárolás szempontjából a két konstrukció teljesen azonos alapokon nyugszik, mind a kettő merev reteszelésű, forgó zárfejes. Természetes, hogy a megbízható működés érdekében indokolt volt az M-16-os család zártömbjének és felhúzókarjának módosítása (ebben az oberndorfiak adták a mintát), továbbá a közvetlen gázelvételes működtetés helyett visszatértek/újra bevezették az oly régóta ismert (és a Kalasnyikovokon szembetűnő) gázdugattyút (short stroke gas piston). Az eredeti, STANAG-szabvány M-16/M-4 tárak helyett hódítanak a lényegesen jobban adogató polimer tárak, mint amilyeneket a Magpul is kínál. A Stoner-féle konstrukció egyéb elemei, így a két részes tokozás (upper- lower receiver), az erős kéz hüvelykujjával működtethető forgó biztosító, mutatóujjával oldható tár, illetve zár, a hosszában állítható tus (megint a testre szabhatóságnál tartunk!) beváltak. Napjaink gépkarabély-világsztenderd fegyvere tehát gázelvételes, gázdugattyús, forgó zárfejes, alsó-felső tokos, jobb és balkezesek egyformán használhatják, a főbb funkciókat az erős működtető kéz a markolat elengedése nélkül alkalmazza, a tusa állítható, a testre szabás érdekében számtalan Picatinny-sínnel ékes. (És pl. úgy hívják, hogy FN SCAR, G-36, H&K 416, 417, SIG-Sauer 516).

Az ACR valódi méltatásához még szót kell ejteni a harci puska vs. gépkarabély, illetve az ezzel összefüggő kaliber kérdéséről. A második világháború alatt és után a német és a szovjet konstruktőrük tudatosan, pisztolylőszer növelésével (lásd 9 mm Mauser), puskalőszer rövidítésével (7, 92×57 helyett 7,92×33, 7, 62x54R helyett 7,62×39) egyfajta köztes lőszert hoztak létre, erre utal a fegyverkategória magyar elnevezése. A nyugati szövetség sok-sok vita után végül két, egyértelműen puskalőszer (7,62×51, lánykori nevén .308 Win, illetve 5,56×45 alias .223 Rem.) rendszeresítése, illetve az ezeket tüzelő fegyverek kifejlesztése mellett döntött, ami az angol, a német, a francia megnevezésben is kifejezést nyer. (Hasonló hatásadataik miatt magyarul ezeket továbbra is gépkarabélynak hívjuk.)

De hogyan is alakult ezen kaliberek sorsa? Az eredetileg dzsungelháborús viszonyokra (maximális lőtávolság 200 méter), apró termetű ázsiai katonákra gondolva kifejlesztett 5,56×45 –öst a hetvenes évek végére nyomták le a NATO torkán, és jó negyedszázadig úgy tűnt, hogy minden bajra ezt írta fel az orvos. A lőszer könnyű és olcsó, a lövedék gyors, röppályája lapos: könnyű kiképzés, biztos találat. Az ezredforduló után azonban kiderült, hogy a .223 Rem. sem a „magic bullet”: például 200 méter felett olyannyira kevéssé hatásos, hogy az afganisztáni lázadók fedezékbe se nagyon bújnak, ha lőnek rájuk. (Nem nehéz kitalálni, hogy ebben az egyébként roppant szexi rövid csöveknek is volt némi részük.)

Új kaliber? Ötletek vannak persze bőven, de a logisztikusok mindig közbeszólnak. No meg minek is: a 7,62×51 ott van kéznél, szerencsére nem vonták ki a rendszerből. (Tény, hogy nehéz is, drága is, de odaba…, pardon, terminálballisztikai hatása kiváló.) És kéznél van a 7,62×39 is, igaz, nem angol az anyanyelve, de igen sikerült termék, és a szövetség bővítésével immár házon belül van. Probléma csak az, hogy milyen fegyverből lőjük ki őket. (A hidegháborús készletből elővett G3-ak és M-14-ek valahogy hülyén festenek, a Kalasnyikovokat nem lehet „testre szabni”). A megoldás?
Egyik lehetőség, hogy kijelentjük: nincs is probléma. A másik, hogy várunk, amíg a probléma megoldódik magától, vagy megoldja helyettünk valaki. Vagy végiggondoljuk a dolgot, és azt mondjuk, hogy tulajdonképpen nem kell tennünk mást, minthogy a testre szabhatóságot a kaliberre (meg a csőhosszra) is kiterjesztjük. Milyen jó lenne, ha ugyanaz – a világsztenderdnek megfelelő – harci puska működne 5,56×45-tel (0-200 m), 7,62×51-gyel (200-600 m), vagy, urambocsá, 7,62×39-cel? (A sor tetszőlegesen folytatható.) Mindez persze úgy, hogy a cső, a tárfészek és a tárak cseréjéhez nem kell szerszám, csőcsere után a cső ugyanoda mutat (A fegyvert belőni tehát csak a röppályák eltérő sajátosságai miatt, igény szerint kell.) Milyen jó lenn ez a kiképzés, a beszerzés és a harci alkalmazás szempontjából egyaránt! Ja, hogy ilyen fegyver nincs? És nem is lehet megcsinálni?

Az egykori tengerészgyalogos felderítő, az üzleti karrierjét tárak málhamellényből való kivételét megkönnyítő hurkok gyártásával (to pull the magazine, innen Magpul) kezdő Richard Fitzpatrick másként gondolta – és megcsinálta. A többi már piszkos üzlet: a merész kis cég betagozódik egy cégcsoportba, az általa 2007-2008-ra kifejlesztett termék sorozatgyártási jogát eladja egy nagyobb gyártási tapasztalattal és infrastruktúrával bíró partnerének (Bushmaster), majd az onnan a konszernvezetés döntésének megfelelően „Amerika legrégibb fegyverműveséhez”, azaz a Remingtonhoz kerül, aki apróbb módosításokkal felkészül a sorozatgyártásra. (Igen! Az ACR és a Magpul Masada között az a különbség, hogy egyformák!)
Aki idáig eljutott, bizonyára egyetért a szerzővel, hogy az ACR jelenleg a karabélyok fejlődésének csúcsát képviseli – legalábbis elméletben. Vajon a gyakorlatban igazolja-e az elvárásokat?

Ami a csomagolást (Eagle softbag), és a tartozékokat (Viking Tactics hordheveder többfajta rögzítéssel, három előagyra szerelhető Picatinny-sín, tisztítószerelék, gyönyörű Magpul- és Remington-logós, porvédő kupakos műanyag tárak) illeti, nincs okunk panaszra. A felépítés? Az előagy fém, a tokhoz és nem a csőhöz van rögzítve. (Ha a gázdugattyú vezetőcsöve nem lenne, azt mondhatnánk, szabadon leng a cső.) Masszív lángrejtő. A felső tokon teljes hosszában végigfutó, újabb Picatinny- sín, rajta diopteres, állítható nyílt irányzék (a puska távcsővel is kitűnően működik). A felső tok repülőgép-alumínium. A világsztenderdnek megfelelően elhelyezett kezelőszervek és zárolás, minden működik. A tusa behajtható, hossza állítható. Több helyen zárható elemtartó. Pöpec. A szín? Klasszikus fekete (gyakorlatilag az összes álcázószínben kapható). És a híres csőcsere? Előágy lebillent (két csavar), hollander karja (állandóan ott van) kihajt, elfordít ca. 60 fokot, cső kivesz. Majd visszatesz. Működik. A találatok? Ugyanott előtte-utána.

No, majd lövészetkor kiderül, tényleg olyan szép-e a menyasszony. A tusa behajtott helyzetben nem teljesen stabil, tény. A biztosító elfordításakor a markolatot ugyan nem kell elengedni, de fel kell lazítani a fogást, igaz. Mintegy hatszáz lövésből – legalább 15, nem egyformán gyakorlott kezelőből, karbantartás nélkül – volt egy akadály, nem tagadható. Hogy ez hiba-e? Mindenki eldönti. És amúgy? Gyors tárcsere, gyors felhúzás, gyors (GYORS!) duplák. Sorozatlövés közben a .223-as Rem. kaliberű fegyver jól uralható, van, aki azt mondja, úgy, mit az MP5. Akinek van összehasonlítási alapja, azt mondta, hogy az FN SCAR azonos csőhosszal nehezebb és ez a taktikai mozgás során érezhető, azonos kaliberben pedig nagyobbat üt. Pontosság? A teljesen új fegyverrel kategóriájában versenyt lehetett nyerni. Elmondhatjuk: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Futó kaland vagy szerelem egy életre? Az utóbbi – ha a fegyverek esetében elfogadjuk a többnejűséget…

Úgy tűnik tehát, hogy az NRA döntése megalapozott volt: az ACR az etalon, vele kell megmérkőznie, őt kel legyőznie minden vetélytársnak. De mire, kinek jó ez – Magyarországon? A „kinek ajánljuk” kérdése teljesen automata fegyver esetében nehezen értelmezhető. Az azonban biztos, hogy bármilyen rendvédelmi szerv, aki a vásárlása mellett dönt, nem fogja megbánni, sőt. És a magánember? Sportlövők, ne adjuk fel a reményt: az ACR félautomata kivitelben is kapható. Az ár? Olcsóbb, mint az MP5…

R. K.