A Belme Attila által szervezett Farsang Kupa számomra a nyolc-tíz évvel ezelőtti IPSC versenyek baráti hangulatát idézi. Amikor még azért jártunk versenyre, mert szerettük a társaságot, imádtunk lőni és csupán egy kellemes napot akartunk eltölteni. Amikor még egymás húzásával és őszinte nevetéssel zajlottak a rendezvények. Amikor nem az eredmény volt az elsődleges, hanem a részvét. Amikor még vágytunk arra, hogy építsük a hazai lövészsportot, hogy ténylegesen közösség legyünk, a kezdők esetlen bájával együtt. Nem volt egyenpólónk, viszont közösen használtunk tárakat, gyorstöltőket, néha fegyvert… Nem zenét hallgatva, csukott szemmel meditáltunk egy kempingszékben, hanem sztorikat meséltünk egymásnak a várakozás alatt. Őszinte, nosztalgikus hangulat árasztja el a lelkem, amikor egy busónak öltözött ember jön szembe a lőtéren, miközben egy elf hercegnő épp bejárja a pályát, Superman pedig a sarokban táraz. Ilyen, mikor nem üzleti érdek, vagy becsvágy motiválja a versenyszervezőt, és ennek kapcsán nem is süllyed el az a bizonyos varázslat a személytelenség mocsarába, amit sajnos ma olyan sokszor érzek. Nem azt mondom, hogy kialudt volna a versenyzőkből a szikra, hiszen a „kemény mag” ma is épp olyan vehemenciával és odaadással csinál mindent, mint amikor én először fegyvert fogtam a kezembe, de valahogy mégis azt érzem, mintha megkopott volna a hajdani csillogás. És ilyenkor vagyok igazán hálás az olyan rendezvényekért, amik visszaadják a reményt, amit átélve újra sportlövész szeretnék lenni, ami után napokig mosolygok… a Farsang Kupa ilyen.
