Május közepétől, mikor a lucernát, az utak szélét kaszálják a gazdák, a mező vadjai és madarai éppen a szaporulatukkal vannak elfoglalva. A fürjek, pacsirták, foglyok, fácánok a fészkeiken ülnek vagy éppen
a fiókáikat, csibéiket vezetik a fűben, lucernásokban, összeszedve a sok rovart és lárvát. A mezei nyúlfi ak, őzgidák szintén a dús növényzetű lucernásokban találnak menedéket és bőséges táplálékot.
Május közepétől, mikor a lucernát, az utak szélét kaszálják a gazdák, a mező vadjai és madarai éppen a szaporulatukkal vannak elfoglalva. A fürjek, pacsirták, foglyok, fácánok a fészkeiken ülnek vagy éppen a fiókáikat, csibéiket vezetik a fűben, lucernásokban, összeszedve a sok rovart és lárvát. A mezei nyúlfi ak, őzgidák szintén a dús növényzetű lucernásokban találnak menedéket és bőséges táplálékot.
Az apróvadfajok a lucernások, kalászosok, kaszálók szegélyének 10-15 méter széles sávjában tartózkodnak. Itt található a fészkek jelentős része és a szaporulat is. Májusban-júniusban, a fészken ülő kotlók nem szívesen hagyják el a fészküket, közelre bevárják az embert és a gépeket. Az őzsuták is sokszor ezeken a helyeken fektetik el a gidáikat. A nyúlfi k kis területen élik az életüket és csak rendkívüli esetekben hagyják el azt. A mai modern, nagy munkasebességű kaszálógépek elől nem tudnak elmenekülni a lucernában kotló fácánok, a csibék és a nyúlfiak.
A jelenlegi hazai gyakorlat szerint a tábla szegélyén kezdik a kaszálást, kívülről befelé haladnak a gépek, s ezzel a vadat is a tábla közepe felé szorítják, ahol nagy részük a kések áldozatául esik. Mint említettem, a táblaszegélyekben találhatók a fészkek nagy része, amit az első néhány fogásban levágnak. Ha azonban „kiszorító kaszálást” végeznek, azaz a tábla közepéről haladnak kifelé, akkor a vadnak van ideje és lehetősége takarásban kimenekülni a szomszédos kultúrába. A fenti módszer nem kerül több munkaidőbe és több üzemanyagba sem. Csak egy kis jóindulat lenne szükséges hozzá. Valamikor – állítólag – rendelet írta elő a vadriasztó-lánc használatát. Ma csak a túzok védelmét elősegítő AK támogatásban részesülők, a Natura 2000 területeken és a természetvédelmi területen gazdálkodók számára írják elő a használatát. A lényege, hogy a traktor elejére – például a pótsúlyok helyére – rögzítenek egy – a kasza munkaszélességénél hosszabb – fémrudat, amelyre 5-8 centiméter távolságban a talajig érő nehéz fémláncokat rögzítenek. A láncok szerepe, hogy a kasza előtt végigfésülik a növényzetet és felkeltik a fészkén ülő kotlót, elriasztják a kasza útjába kerülő nyulat, őzgidát. A lánc nem tesz kárt a növényben és a legegyszerűbb megoldás!
A tarló magasságának kismértékű emelésével a gazda nem szenved jelentős kárt, de a fészekmélyedésben meglapuló madarak, és a lelapuló nyúlfi ak felett elhaladhat a kasza. A munkasebesség csökkentése növeli a túlélő apróvad számát, igaz némileg csökkenti a teljesítményt. Az éjszakai kaszálások mellőzésével szintén sok apróvadat és védett madarat lehetne megmenteni úgy, hogy ez a gazdáknak nem kerülne pénzébe.
A vadgazdálkodóknak, természetvédőknek minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a gazdák újra elkezdjék használni a vadriasztóláncot. Mindemellett újra alkalmazni kellene a fészekkeresést és annak védelmét, amit úgy végezhetünk, hogy egy jó vizsla és egy társunk segítségével keskeny területeken keresztül kötelet húzunk végig. A megtalált fészket karók segítségével kell jelölni, és természetesen a gazdát kártalanítani kell. A csibék kikelése után kell majd lekaszálni a fennmaradt 5×5 méteres foltot. Természetesen ahhoz, hogy a körbekaszált fészekből a tojások kikeljenek, a fészekrabló fajok számát alacsony szinten kell tartani. Ez a vadat szerető, lelkiismeretes vadőrökön múlik, csak úgy, mint régen. Rendkívül érdekes és számomra érthetetlen: a „hivatalos” állatvédőknek nem szúr szemet, hogy hanyagságból, a bevétel növeléséért évente sok tízezer állat pusztul el, marad a tarlókon megcsonkítva. Gyanítom, hogy több mint ahány kóbor ebet mentenek meg. A mezők, szántók madár- és vadvilága folyamatosan szegényedik, ami köszönhető az élőhelyek csökkenésének, megszűnésének, a gépesítésnek, az agrokémiának és annak, hogy a gazdák közül már csak néhányan ismerik és szeretik a mezők apró élőlényeit, amelyek nélkül üres és élettelen volna a határ. Sajnos, sokan csak a profi tot látják a termőföldben és ezért hajlandók is onnan minden élőlényt kiirtani – tisztelet a kevés kivételnek. Rajtunk gazdálkodókon, vadászokon, természetvédőkön múlik, hogy mi marad meg az utókor számára abból, amit dédapáink még ismertek, szerettek és óvtak.
Farkas Tibor
Magyar VADÁSZLAP
