Eugene Stoner „legelterjedtebb, ha nem is a legjobb” konstrukciója, az M16/AR15 különböző változatai, klónjai és továbbfejlesztései uralják a világ boldogabbik felének (lásd még „szabad világ”, „jóléti társadalom”) rendvédelmi, katonai, nem utolsósorban civil/sportpiacát, a tartozékokról nem is beszélve. Maga a fegyver azonban ott is, de különösen nálunk (lásd még „kelet-közép-európai új demokráciák”) viták kereszttüzében áll, akárcsak az a kaliber, az 5,56×45 NATO, alias .223 Rem, mellyel együtt lettek naggyá és sikeressé. Próbáljunk közelebb kerülni a valósághoz, vessünk egy pillantást az amerikai klasszikus múltjának és jelenének fontosabb mozzanataira, majd – lőtéren – szerezzünk benyomásokat egyik napjainkban legelterjedtebb változatáról, egy, a Bushmaster által gyártott, nem módosított M4-ről.
A sztori az ötvenes évek végén kezdődött. Az USA épp lenyomta NATO-szövetségesei torkán az egységes „rövid” kalibert (.308 Win alias 7,62×51 NATO), melyet saját korábbi hadilőszerének (.30-06 Spr.) néminemű lerövidítésével, hatásadatainak alig-alig való csökkentésével hozott létre. Igazság szerint vegytiszta puskakaliberről van szó, melyhez jól igazodott a „battle rifle”koncepció, lényege, hogy az ellenfelet a lövészkatonák aránylag nagy távolságról (több száz méterről) leadott, precízen célzott lövésekkel küzdik le. (Ez természetesen igen gondos, hosszú és drága kiképzést követel, melyet leginkább a kisebb létszámú, de sokáig szolgáló hivatásos hadseregek harcosaiba érdemes belefektetni.)
A koncepcióhoz igazodott a fegyver is. A második világháború „kényszermegoldásait” maga mögött hagyva, ismét csak szövetségesei véleménye ellenére az amerikai hadsereg fegyverzeti szolgálata visszatért a gyökerekhez: hosszú, nehéz, vastag cső, gondosan mart zárszerkezet, fa agyazás, egyszóval, egy igazi puska, ahogy szeretjük: az M14 nagy távolságra is pontos, de nehéz, karbantartás-, anyag- és munkaigényes. Aki tud (mert megtanították) és szeret vele bánni, annak kezében hatékony, mindenki máséban egy kicsit (vagy akár nagyon) sok a jóból.
Hogy – a második világháború, illetve a koreai háború tapasztalatai alapján – a lövészkatonák az esetek túlnyomó többségében legfeljebb három- de inkább kétszáz méter távolságból vívják a tűzharcot? Hogy – mint ahogyan azt a Wehrmacht és a Waffen SS katonái bemutatták – a gyalogság meghatározó fegyvere a géppuska, mind támadásban, mind védelemben? Hogy a korszerű harc összfegyvernemi jellegű (aknavetők, gyalogsági harcjárművek, harckocsik, légi támogatás, a kor doktrínái szerint tömegpusztító fegyverek), azaz, a lövészkatona nem egyedül vívja meg azt? Hogy a modern hadseregekben a harcosok csak igen kis része vív konkrét harcot, s ezen belül legtöbbjük nem egyéni, hanem csapatfegyverrel? Hogy nekik egy M14 felesleges, ténylegesen súlyos (és igen drága) teher? Hogy a besorozott, tyúkmellű, szemüveges, városi, puskát korábban csak a westernekben látott katonák igen nehezen boldogulnak fegyverükkel (délkelet-ázsiai szövetségesekről most ne is beszéljünk)? Hogy a milliós sorozott tömeghadsereg (-ek) olcsón gyártható, egyszerűen kezelhető, könnyen karbantartható fegyvert igényelnének? A fegyverzeti szolgálatról mindezek az érvek leperegtek – ők a tökéletes puskát akarták, és meg is csinálták, került, amibe került. (Nem kevésbe, de végül is, az adók azért vannak, hogy elköltsük őket, arról nem is beszélve, hogy a hidegháborúban a gyalogsági fegyverek a jatt szerepét sem töltötték be a számlán).
Nem csoda, hogy a megújulás kívülről jött. A légierő tábornokai karolták fel a civil Eugene Stoner ötleteit, aki ihletet (kulcsszó: precíziós öntés) a gépkocsigyártásból merített. A „black rifle” (eredeti nevén Mickey Mouse-rifle) az M14 antitézise: precíziós öntéssel kialakított alkatrészek, műanyag agyazás, műanyag előagy, egyszerű (de diopteres) irányzék hordfogantyúba építve, a tusa tengelye a fegyvercső középvonalával esik egybe, egy kézzel működtethető biztosító- tűzváltókar, mutatóujjal kioldható tárak, kevés alkatrészt tartalmazó, közvetlen gázelvételes („direct inpingement”, a la Ljungmann-puska) működtetésű, forogva reteszelő zárszerkezet, két kézzel működtethető felhúzókar, zárt, két részből álló tok (upper/lower reciever), rugós ablak a hüvelykivetőn a szennyeződés elkerülésére. Ahogy a reklám mondja: ronda, de finom, azaz ergonomikusan kezelhető, jól oktatható, kisebb mennyiségű olcsó(bb) anyagokból olcsó(bba)n gyártható. Nem a lövészek álma, de jól és gyorsan meg lehet tanítani vele lőni azokat is, akik nem harmadik generációs szarvasvadászok a Sziklás-hegységből.
S mit eszik a gépi háborúk célszerűen csúnyácska puskácskája? Csakis keveset, olcsót, nem hízlalót: az eredetileg prérikutya-vadászatra kifejleszett .222 Rem hüvelyét kissé meg kellett növelni, hogy elég lőport legyen képes befogadni ahhoz, hogy az 55 graines lövedéket (átmérője pont annyi, mint a kispuskáé) eléggé felgyorsítsa ahhoz, hogy a legveszélyesebb csúcsragadozót, az embert is le tudja teríteni. Megszületett hát a .223 Rem. Egy lőszer kevesebb, mint a harmadába kerül, mint a .308-as, tömege is kb. harmada nagyobb testvérének, így háromszor annyit vihet magával a harcos. Nyilvánvaló, hogy ilyen kis tömegű lövedék energiáját csak a sebességből merítheti: az eredeti változat 1000 m/s feletti kezdősebességű volt. A nagy sebesség lapos röppályát, a lapos röppálya egyszerűbb távbecslést, gyorsabb és eredményesebb célzást eredményez. Célballisztikailag a hirtelen és gyorsan kialakuló, a nagy sebesség miatt állandósuló sebüregképződést, a lövedékek repeszekre törését (az ebből adódóan fokozódó roncsolást), illetve a célban való instabilitást (az össze-vissza kalimpáló lövedék fantáziadús sebcsatornákat szakít) kell megemlíteni. Természetes, hogy a kis tömegű lövedék érzékeny az oldalszélre, a fűre, a gallyakra, a lőtávolság pedig legoptimistább számítás szerint sem több mint hatszáz méter, reálisabb a 2-400 méter (azaz pont annyi, amennyi kell).
A két iskola hívei sokáig elvitatkozgathattak volna, de gyorsan eljött a puding próbája, azaz Vietnam. Kis lőtáv a dzsungelekben, kistermetű szövetségesek, nagy gondok az M14-es fa agyazásával az őserdőben: ezekre hivatkozva a még rendszerbe sem állított fegyvert mind a dél-vietnamiak, mind az amerikai tanácsadók használatba vették. Jó pár amerikai gyors és felesleges halála hamar rávilágított a legnagyobb és legnyilvánvalóbb tévedésre: az M16 nemhogy nem igényel tisztítást, ahogy azt eredetileg gondolták (még tisztítószerelvényt sem adtak vele!), hanem kifejezetten kényes arra. Konstrukciós ok, hogy a közvetlen gázelvezetés a lőporfüstöt, vele a hőt és az égéstermékeket hátravezeti a tokba, ahol a sorozattűz látványosan keményre sült zárakat eredményezett. A tisztító-felszerelést kifejlesztették és legyártották, a hadsereg – ellendrukker – fegyverzeti szolgálata kapott egy ejnye-bejnyét, hogy anélkül változtattak a lőpor összetételén, hogy bárkinek egy szót is szóltak volna. Tovább tartott a zárak tökéletes zárását szennyezett fegyverrel is lehetővé tevő technikai megoldás, az ún. „forward assist” (ferde tengelyű nyomórúd, mely a zárba mart fogaslécbe illeszkedik, annál fogva milliméterről milliméterre mozdítja elő azt, ha kell) kifejlesztése és gyártása. Ezzel együtt megjelent a 30 lövéses tár, ami NATO-szabvánnyá vált (még ha deformálódásra érzékeny is.)
A hetvenes évek elejére tehát az M16 és lőszere igazolta a hozzá fűzött reményeket, kinőtte gyermekbetegségeit, átvette az uralmat az amerikai fegyveres erőkben, a nyolcvanas években a lőszer is NATO-szabvánnyá vált, kitört a kiskaliber forradalma (még a Szovjetunió is felvette a lépést). Az M16 még életében megdicsőült, sokáig úgy tűnt, minden oké.
Ehhez képest már a második iraki háborúból, de ennél sokkal inkább Afganisztánból riasztó hírek érkeztek, és érkeznek, melyek szerint a .223 Rem célballisztikai hatása elégtelen, a lázadók 200 méternél messzebbről csak visszaintegetnek, nem is vonulnak fedezékbe, a katonák kisöpörték a raktárakat M14-ekért (no meg G3-makért), van, aki a civilként vásárolt saját fegyverét hozta magával, van, aki a nagypapa Garandját.
Mi történhetett? Sok minden. A NATO-szabványosítás egy kissé nehezebb tömegű lövedéket eredményezett, mely kevéssé volt érzékeny az oldalszélre és az ágakra – cserébe egy kicsit, úgy tíz százalékkal, lassabb a lövedék. Az ezredforduló óta elterjedtek, szinte egyeduralkodóvá váltak a karabélyok (mint az M4) is, ami megint csak a lövedék sebességének csökkenéséhez vezetett. Durván egyszerűsítve: kisebb sebesség – kisebb energia – kisebb lőtávolság és kisebb –sokkal kisebb – hatás a célban. Ehhez járul, hogy Afganisztánban nagyok a lőtávolságok, gyakoriak a fedezékek. Senkit sem lephet meg, hogy egy két-háromszáz méter lőtávra tervezett fegyverrendszer nem tudja bontani a vályogfalat hatszáz méteren. A távoli hadszíntéren, a békefenntartás illúziójától vezetve a katonáknak kevés és gyengén felfegyverzett lövészpáncélos jut, harckocsi, tüzérség alig-alig: a gyalogság kézifegyvereire támaszkodva harcol, mely azonnal megmutatja azok korábban nem feltűnő hiányosságait. E körülmények újra rámutattak arra is, hogy amennyiben két-háromszáz méternél messzebb akarunk (azaz kell) lőnünk, úgy az más és hosszabb kiképzést, más és drágább optikát követel (úgy, hogy a 0-200 méteres lőtáv jelentősége továbbra is kiemelkedő).
Mi a tanulság? Nincs varázslat, nincs egyedül üdvözítő megoldás. A fegyver- és kalibermix – noha logisztikailag rémálom – nem kerülhető meg. No meg az is tény, hogy nem célszerű az előző háborúra készülni – mégis gyakran előfordul.
S akkor milyen kaliber a .223 Rem? Arra, amire kitalálták, azaz 2-300 méteres lőtávig remek. Afelett: kevésbé remek. (A robogó például remek közlekedési eszköz a városban, kevésbé remek hosszú és rossz úton.) 2-300 méter alatt (rendvédelmi, civil sportlövői felhasználásra) igazi alternatíva, sőt, az egyik legjobb megoldás. Ha ennél messzebbre kell lőni, érdemes, sőt, szükséges megfontolni a nagyobb kalibereket, akár moduláris karabélyokkal (ACR), akár a fegyvercsalád nagykaliberű testvérrel való bővítésével (H&K 416 és 417). Ne feledkezzünk meg a gránátvetőkről, a golyószórókról, különösen pedig a DMR-félautomatáról sem.
A tanulságokat megfogalmaztuk, vagy mindenki megfogalmazta magának. Ideje, hogy lőjünk a fekete puskával. Ugye, sokan gyártják (pl. a Luovo Csehországban), mi a bőség zavarából egy US-amerikait, egy 14 inches csövű, M4-es kivitelű Bushmaster gyártmányú karabélyt választunk. Csomagolása csapott szélűre designolt kemény műanyag doboz, tartozékai szegényesek (1 db tár, hordszíj, használati utasítás). Kivitele klasszikus: tárkioldó, hüvelykujjal forgatható biztosító, zárfelhúzó, zárrögzítő, forward assist, direct impingement, pont, mint a Vietnam-emlékművön). A Bushmaster-kobra szép, a válltámasz nem lötyög, a hordfogantyú levehető, alatta ott a Picatinny-sín (áldozat a 21. századnak). Az első irányzékot tartó öntvény felülete újra Vietnamot idézi: olyan gödrös, mint a dzsungel szőnyegbombázás után. Egyébként: szép, sőt, igen szép vas.
S hogyan lő? Kis távolságra („close quarter”) lőttünk vele, tudatosan olyan emberek kezébe adva, akik fizikailag, lőkészség és kiképzettség szempontjából nincsenek a topon. Lehetőséget adtunk nekik a közvetlen összehasonlításra a Kalasnyikov fegyvercsalád tagjaival. Elmondható, hogy az M4 jobban uralható, különösen nagy tűzütemnél feltűnő a különbség. A hátralökő erő lényegesen kisebb, a tűzgyorsaság nagyobb. A fegyver, ha helyesen fogjuk, alig emelkedik az irányzóvonal fölé, ebben a csőszájféknek is, meg annak is szerepe van, hogy a cső és az agy tengelye egybe esik. Ergonómiailag kiváló, kezelése gyorsan, gyakorlatilag ösztönösen megtanulható, szemben orosz vetélytársáéval. A modern close quarter combat-elveknek sokkal jobban megfelel, mint bármi más, nem csoda, hogy kezelőszerveinek elhelyezkedése, kialakítása azóta is követendő, ritka esetben (ACR) meghaladandó példa. Kereskedelmi forgalomban vásárolt, 55 graines Fiocchi lőszert használva, eredeti fém STANAG-tárjával sem, és Magpul P-MAG tárral sem voltak akadályok, töltési hibák, persze, minden új volt (néhány száz lövést adtunk le), így annak a ténynek is korlátozott az információtartalma, hogy lövészet előtt-alatt tisztítani sem tisztítottuk a fegyvert. Önkéntes tesztelőink mind pozitívan nyilatkoztak a fegyverről, csak a tapasztaltabban körében lehetett diagnosztizálni a kalasnyikovitisz enyhébb tüneteit.
A végső tanulságot mindenki vonja le maga. Vitathatatlan, hogy az M16/AR15 család a mai kor sztenderdje. Olcsóbban gyártható, mint az AK család tagjai. Ez a .223 Rem-re is igaz. (Persze ez a katonai surplusokkal, a meglévő készletekkel terhelt valóságra tekintettel senkit nem érdekel különösebben.) 2-300 méterig .223 Rem. lőszerrel lőve rövidebb és egyszerűbb kiképzést követően biztosabb a találat, mint az orosz riválissal. Kiegészítőinek száma végtelen, civil piacon szinte minden ár- és minőségi szinten, egyre több kaliberben megvásárolható, fejleszthetőségének határát még meg sem közelítette.
És Te milyen fegyvert vinnél magaddal, szól a törzsasztalok kedvenc kérdése. Nos, a törzsasztal mellet beszélgetve erre azt mondanám, hogy civilizált viszonyok közé, azaz városi harcra, rendvédelmi feladatra, IPSC-versenyre AR15-öt, vagy továbbfejlesztett változatát. (Szentségtörés, de akár az MP5-ről is lemondanék a javára.) Ha 200 méternél messzebbre kell lőnöm, akkor valami ütőset, távcsővel (prémium kategóriában H&K 417-et jó kis optikával, lowcost kategóriában SVD-t). Ha tálib lázadók közé kellene beépülnöm, a civilizációtól távol, ahol minden gramm számít, s csak az van, amit magaddal cipelsz: nos, akkor egy AMD-65-öt. S hozzátenném: mindenki döntse el, kinek mi a valószínűbb.
Cikk: RK
Képek: www.bushmaster.com
