GUN MAGAZIN: Hogyan ismerkedtél meg a lövészettel? Milyen alapokon nyugszik ez a kiképzés iránti elkötelezettség?
Csomán János: 1969-ben születtem Szolnokon. Még középiskolába jártam, amikor kezdett körvonalazódni bennem, hogy fegyverekkel szeretnék foglalkozni. Ez nem is lett volna olyan érdekes, ha nem éppen egy papíripari és vegyipari szakközépiskola padjait koptattam volna papírgyártó szakon. Az iskola befejezését követően egyenes utam volt a hadseregbe, így 1986 óta napi rendszerességgel foglalkozom lőfegyverekkel, hiszen 1986-tól 1990-ig a honvédség kötelékében teljesítettem szolgálatot.
G. M.: Az ember azt gondolná, hogy a kötelező sorkatonaság kiöli a fegyverek iránti rajongást az érdeklődőből.
GUN MAGAZIN: Hogyan ismerkedtél meg a lövészettel? Milyen alapokon nyugszik ez a kiképzés iránti elkötelezettség?
Csomán János: 1969-ben születtem Szolnokon. Még középiskolába jártam, amikor kezdett körvonalazódni bennem, hogy fegyverekkel szeretnék foglalkozni. Ez nem is lett volna olyan érdekes, ha nem éppen egy papíripari és vegyipari szakközépiskola padjait koptattam volna papírgyártó szakon. Az iskola befejezését követően egyenes utam volt a hadseregbe, így 1986 óta napi rendszerességgel foglalkozom lőfegyverekkel, hiszen 1986-tól 1990-ig a honvédség kötelékében teljesítettem szolgálatot.
G. M.: Az ember azt gondolná, hogy a kötelező sorkatonaság kiöli a fegyverek iránti rajongást az érdeklődőből.
Cs. J.: Szerencsémre nagyon jó kiképzőim voltak! Ők lettek a példaképeim is a későbbiekben. Olyan emberekkel hozott össze a sors, akik valóban adni akartak a tudásukból és ezért mindent meg is tettek. 1990 januárjától a Rendőrség soraiba csábítottak. Mivel a lövészet terén a hadseregben már sajnos a további fejlődésem a kiképzőim nyugdíjba vonulása miatt nem volt lehetséges, így megragadtam a lehetőséget és belevágtam a Rendőri pályába. Na, ez is megérne egy misét! Itt az emberi jellemek széles palettájával találkoztam. Az önimádó, furkálódó, önfeláldozó, segítőkész, naiv, és sorolhatnám a végtelenségig. Szerencsére mivel kimondottan érdekelt a lövészet nem jártam inni, bulizni, mert igazából benzinre és lőszerre költöttem, így a szürkeség jótékony homályába veszve tudtam gyakorolni és tanulni anélkül, hogy az irigyek látókörébe kerültem volna.
Pár év elteltével aztán engem is utolért a sorsom. A lőeredményeim elkezdtek az átlagnál gyorsabban javulni és ez kivívta néhány – hogy finoman fogalmazzak – „ellendrukker” figyelmét. Ennek az lett az eredménye, hogy a leginkább embert próbálóbb szolgálatokat kaptam meg sorozatosan. Itt gyorsan szeretném leszögezni, hogy ezek a szolgálatok nem a krimikbe illő szintjük miatt voltak embert próbálóak. Voltak, akik nem szerettek egy követség előtt teljes felszereléssel 7-8 órákat egyedül szobrozni, és mivel a szolgálat tervezésbe komoly beleszólásuk volt, így kézenfekvő volt, hogy évekre engem érhessen a „megtiszteltetés” miszerint a kiemelkedő lőeredményeim miatt én vagyok a legalkalmasabb egy-egy követég folyamatos őrzésére.
G. M.: De gondolom nem csak negatív tapasztalatokat gyűjtögettél…
Cs. J.: Voltak azért kellemes élményeim is. Ezek közé tartozott, amikor a kiképzési osztály állományába kerültem, mivel egy Parancsnok felismerte, hogy ha ez a figura tud lőni, akkor esetleg másoknak is segíthetne megtanulni. Abban a pillanatban éreztem, hogy végre egy olyan lehetőséget kaptam, amire már régóta vágytam. Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyfokú bizalom volt irányomba, és ezért mindenképpen szerettem volna bebizonyítani, hogy nem volt rossz döntés. Éltem a lehetőségekkel és mindent elkövettem, hogy a kollégák bizalommal fordulhassanak hozzám. Igyekeztem mindenkinek a tőlem telhető legtöbbet segíteni. A mai napig úgy gondolom, hogy egy kiképző bármilyen témában is oktat, ezen elv szerint kell, hogy éljen!
G. M.: Mi volt a következő nagy ugrás?
Cs. J.: 2004-től gyökeresen megváltozott az életem. A Komárom-Esztergom Megyei Rendőr-főkapitányság lőkiképzője lettem. Egy, az állományáért felelősséget érző Főkapitány, Dr. Illés László Danártábornok felajánlotta a megyei állomány teljes körű lövészeti és intézkedés taktikai képzésének lehetőségét. Nagy kihívásnak ígérkezett, de az hogy teljesen szabad kezet kaptam a képzések megtervezésénél és vezetésénél, azt gondolom Magyarországon egyedül álló lehetőség volt így belevágtam. Nem bántam meg! Azóta egy igen jól felszerelt lőteret vezethetek, ahol a megyei állomány mellett hazai és külföldi speciális egységek képzését is vezetem és tervezem. Szorzók ide vagy oda, lehet, hogy megköveznek páran, de annak ellenére, hogy megvolt a 25 évem, nem gondolkoztam a nyugdíjba menetelen, ahogy ma sem gondolkozom. Úgy gondolom, hogy az a tapasztalat, amire szert tettem ennyi év alatt nem szabad, hogy kárba vesszen, és mivel nap mint nap látom a kollégák hiányosságait, úgy érzem, szükség van arra hogy segítsem őket a lehetőségeimtől függően.
