„Isten kardja” és az „Isten ostora”
A hunok ősidők óta a Távol-Keleten Ázsiában éltek a mai Mongólia és Mandzsúria területén. Ősi városunk Ordosz a Sárga folyó (Huang-ho) kanyarulatában fenséges romjaiban is őrzi emlékeit, amelyet maradvány törzseik ma is ápolják. Hatalmuk nagy volt Kína szomszédságában, uralmukat rájuk is kiterjesztették, császárokat…
„Isten kardja” és az „Isten ostora”
A hunok ősidők óta a Távol-Keleten Ázsiában éltek a mai Mongólia és Mandzsúria területén. Ősi városunk Ordosz a Sárga folyó (Huang-ho) kanyarulatában fenséges romjaiban is őrzi emlékeit, amelyet maradvány törzseik ma is ápolják. Hatalmuk nagy volt Kína szomszédságában, uralmukat rájuk is kiterjesztették, császárokat adva népeiknek, a hunok nagy családjának, amelyről birodalmuk első megalapozója Mau-tun Kr.e. 176-ban így ír: „… a meghódított népek egyetlen családdá egyesültek… és hunokká váltak.” Igaz, hogy ekkor még Kína szomszédságában terjeszkedtek, és 26 korabeli államot vontak fennhatóságuk alá. Harcmodoruk kiismerhetetlen, hadi eszközeik a kor legjobbja, bátorságuk felülmúlhatatlan volt.
A kínaiak a Nagy Falat (Jün-Mönn) hadi tevékenységül kivédésére, seregeik feltartóztatására kezdték építeni (Kr.e.: a III. században). A Nagy Fal maradványaiban is impozáns, (és az űrből is látszik!): 4000 km hosszú, alul 7, fölül 5 méter széles, 16,5 méter magas, nagyrészt kőből épült, mai alakját 1368-1644 között a Ming dinasztia idejében érte el.
A hun dicsőségnek – mint más hódító népnek is – az uralma az egyre nagyobb kínai ellenállás miatt Kr.u. 48-ban vége szakadt. A hun törzsek kettéváltak, egy részük északra húzódott, ezek lettek a kínai világtáj színképei szerint a „fehér” hunok, a hó és jég birodalmának fehérségéről, a másik felük (a későbbi Atilla népe) a „fekete” hunok nyugatra mentek, ahol naponta meghal a Nap és bekövetkezik a sötétség. Kr.u. 400-ban meghódították a Kárpát-medencét és környékét. Birodalmuk legnagyobb kiterjedését Attila hadvezéri tevékenysége Kr.u. 426-445 között, majd 445-től haláláig 453-ig tartó egyeduralma alatt érték el, akinek nagyságát születésekor előre jelezte a Nap vörös és a Hold ezüst-fehér korongjának együttes tartózkodása az égen, amelyre az Ég Urának küldötte agy szirti sas (totemikus nevén Turul) hívta fel a figyelmet. Bendegúz az öröm apa a korabeli szokásoknak megfelelően az ég felé tartva fiát, akinek születése helyétől az Etele (Etil- a Volga ókori neve), azaz Attila nevet adta, s a várakozó nemzetségfőkkel együtt megállapította, hogy ezzel a páratlan jelenséggel gyermekét a Napisten és a Hold Istenanya elismerte leendő földi helytartójának.
Attila dicsőséges életútjának segítése ezzel csak elkezdődött. Nem ez volt az egyetlen csoda életében! A természeti népek hitében nagy sikereket a harcok terén csak isteni erővel lehet elérni, és ehhez isteni eszköz is kell, hogy a kiválasztott a bűnös népek ostora, az „Isten ostora” legyen, amivé Attila válhatott.
A hit-rege (Priszkosz rhetor nyomán, kr.u. 448-ban) ezt így örökítette meg, az „Isten kardja” legendában: „…amikor Attila bátyját „Hódító” Bedát (Bélát) 445-ben a Kárpátok (Csúcs-hegyek) bércei közti sűrű erdőségében egy vadkan megölte, a negyvennapos gyászidő letelte után összegyűltek a nemzetségek fejei, hogy a régi szokásnak megfelelően új vezért válasszanak a nemzet élére. Miután Attila volt az uralkodó nemzetség következő személyisége és hatalomra termett, senkinek sem volt kifogása ellene. Mindenki őt választotta! Még együtt voltak a tanácstűz körül, amikor egy pásztorgyerek habzó szájú lovon, messziről kiabálva közéjük vágtatott.
– Urak! Hunok vezérei! Égő kard! Égő kard hullott alá az égből! A tanácstagok felháborodtak – ostort a tiszteletlennek! Kiáltották. Attila felkelt a helyéről és kezének egyetlen mozdulatával leintette a felháborodottakat. Oda lépett a reszkető inú, izzadt lóhoz és leemelte róla a fiút, beszélj fiam – mondta – hangosan, hogy mindenki megértsen.
– Új legelőhelyre tereltem tegnap a jószágot, – mondta izgatottan a gyerek, -s az éjszaka folyamán tüzet láttunk lehullani az égből, nem csupán én, a többiek is mind. Azt gondoltuk istennyila volt. De ma reggel látom ám, hogy sánta az egyik üsző, bizony mély vágásból csurog a vére. Nézek körül a legelőn, hogy miben is vághatta meg magát, hát a felkelő nap fényében azt látom, valami lángol a fű között. Odamegyek, hát Uram bocsá’ egy kard vagyon ott, félig a földbe fúródva, ahogy egyenest aláesett az égből, s csak úgy szórja a lángot.” Ezt követően Attila és kísérete a nemzetségfők nyeregbe ültek, és a pásztorgyerek iránymutatásával a helyszínre lovagoltak. A kard még akkor is lángolt, amikor Attila megközelítette, lehajolt, hogy megérintse, utolsót lobbant és a kezébe pattant. A kard erősen nyújtott „S” betűt formált, enyhe ívű markolatától a hosszú, ellentétes irányba hajló, egyélű pengéje kettős élű hegyben végződött. Ősi szablya formája volt.
A szakma – fegyverszakértők, történészek – vitatják ennek igazságát, éspedig jogosan. Álljon itt a szakvélemények rövid összefoglalt idézete: „A magyar kutatás kétséget kizáró módon kiderítette, hogy a szabja a honfoglaló magyarok őseinek és fegyverkovácsainak műhelyében készült fejedelmi fegyver volt. Készülési kora szerint Árpád fejedelemé lehetett. A magyar királyi ház kincstárának féltve őrzött ereklyéje volt, és a XI. századi német krónikás elárulja, hogy Salamon (1052-1087) király édesanyja, aki orosz származású volt, a nagy hun királynak, Attilának a kardjárt ajándékozta Ottó bajor hercegnek, mert a király az ő tanácsára és izgatására határozta el, hogy fiát országába visszasegíti. Így került tehát ez a drága ereklye a német császárok tulajdonába. Attila kardjának nevezték már akkor, mert az Árpád-ház ősének Attilát tartották. A kard aranyveretes és bőrrel áthúzott tokja is teljes pompájában megmaradt”.
Kérdés, hogy milyen volt az „Isten kardja”? Ha az „égből hullott alá” – a monda tanúsága szerint, – akkor egyensúlyi jellemzőit figyelembe véve egyenes, kétélű másfélkezes pallos lehetett, és a szintén egyenes markolattól fokozatosan elkeskenyedő, egyenes hosszú pengéjű, kétélű kardot használt, mint az avarok, a heftaliták, vagyis a „fehér” hunok, a vártestvérei, akik ezt a kézifegyver formát szülőföldjükről Ázsiából hozták Európába.
Priszkosz rhetor (?-473) II. Theodoriusz (401-450) bizánci császár követe, (aki a hunok adófizetője volt) külön megjegyzi: „ Attila mostani hatalma gyarapodni fog, ezt mutatja Aresz hadisten kardja…” Jordanesz (VI. századi gót történetíró) pedig a mondát részletezi. A bevezetőben így ír: „Attila aki a földkerekség réméül (terrarum omniam metus…) a nemzetek megrendítésére született a világra… mindig nagyot merészelt, de önbizalmát még növelte a Hadúr (Mars) kardjának megtalálása…”
A krónikások tanúsítása szerint: „… a kard csodálatosan szépmívű volt, szikrázva csillogott a pengéje, a markolatán ott ragyogott a hunok ősi jelképe a Nap” S ez a míves kézifegyver nyugat felé mutatott Attila kezében, jelezve a birodalom további kiterjesztésének irányát.
A nemzetségfők mind levették fövegüket, és a táltos az ég felé emelte karját, s a hangja remegett, amikor mondta:
– „Jelet küldött az Úr, kardot Attila kezébe! Dicsőség és tisztelet adassék Attilának és Úr választottjának, a világ urának! Az Úr áldása Attilán vagyon!”
– „Éljen Attila a hunok uralkodója, Isten ostora”! Kiáltották a többiek. „Világhódító Isten kardjának birtokosa, Attila vezess!”
A hun birodalmat Attila nagy király vezetésével rövid nyolc év alatt kitágították az Északi-tengerig és az Atlanti-óceánig. Tizenkét nemzet vált Attila birodalmává, hűbéresévé. Róma és Bizánc rettegett! Aetius római hadvezért küldték ellene nagy sereg élén Galliába, ahol a Catalaunumi síkságon 451-ben megütköztek egymással. „Süvítő nyílvesszők tömege sötétítette el az égboltot. Ember-ember ellen, ló-ló ellen folyt a csata egész napon át. A hun harcosok Attila nagy király kezében jobbra-balra felvillanó, az ellenség soraiban rendet vágó kardot, „Isten kardját” követték. Borzadva tért nyugovóra a Nap. A haldoklók halálhörgése elveszett a kardok csattogásában. Az elesett harcosok lelke harcolt tovább. Azon az éjszakán sok-sokezer hun harcos lelte meg az utat a Hadúr hetedik mennyországába… Mire megérkezett a reggel mindössze Attila hunjait találta a felkelő Nap a véres Catalaunumi csatamezőn. A római légiók roncsai visszavonultak az éjszaka védelme alatt.”
A nyugati krónikások Attila nagy veszteséggel járó vereségéről regéltek. A történelem azonban mást igazolt, 452 tavaszán – mindössze pár hónap pihenést követően – Attila hatalmas seregével Róma ellen indult, meghódította Itália nagy részét, és meg sem állt Rómáig. Ott is csak azért, mert Pádua püspöke, volt nevelője, mint római pápa, I. Leó /440-461/ fehér zászlóval eléje ment és arra kérte: „Ne bántsa Rómát!” Attila helyet adott a pápa kérésének, és az elmaradt zsákmány miatt elégedetlenkedő seregét lecsillapítva elvonult Róma falai mellől.
A következő évben Mikolt (magyarul Ildikó) nevű, távoli országból származó hercegnővel kötött házasságának nászéjszakáján 453-ban meghalt. Elhunyt az „Isten ostora”, de „Isten kardja” – ebben a mondában is – megőrizte az öröklétnek!
Így formált egy szálfegyver történelmet, és szájhagyomány alapján, mint „íratlan történelem” Attila személyének, és a valós – feltehetően a kelták vallási szertartása alapján hagyományozott – történelem formálta kard népünk emléke lett. Végezetül a tudomány világától eltérő, de a szálfegyver hitéleti hatását bizonyító Krúdy Gyula (1978-1933) író által 1925-ben összeállított „Álmoskönyv” a jóslatok közt említi: „a fényes szablya birtoklása: hatalmat, megtartást: világi tisztességet jelent.” A hun fenségnek, aki végtelenül babonás volt, mindkettő megadatott. Megadatott, hogy napjainkra a haza, a nép fenségét is hirdesse. A szkeptikusok feltehetik a „nagy kérdést”, csak egy védő-támadó fegyverről van szó, miért kell fetisizálni? Egyszerűen azért, mert jelképében megőrzésre került, ami több száz éve feledhetetlenné teszi!
dr. Csathó István János – tudománytörténész
